Hogyan változtatta meg az életemet a Balázs Valéria Anamé által alapított Anamé Program?

Kedves Olvasó, ez a blogposzt azért jött létre, mert szeretnék gyakorlatias ötleteket adni mindazok számára, akik kiteljesedett, boldog életre vágynak és keresik a helyüket a világban. Szeretném elmondani, hogy van kiút a szenvedésből.

Szeretném megmutatni a saját tapasztalataim alapján, hogy a kor előrehaladtával hogyan tud fiatal és egészséges maradni a test. Hogy hogyan tudunk nyitottak maradni az újra, a változásra, a tanulásra, vagyis a fejlődésre.

Leírom, hogy nekem hogyan sikerült a félelmekből és a reménytelenségből kiszabadulni az Anamé Program által. Hogy hogyan segített az Anamé Program abban, hogy ma, 60 évesen fiatalnak, energikusnak érezzem magam. Sőt, hogy annyi erőm legyen, mint még soha életemben. 

És mivel a sors úgy hozta, hogy jelenleg Londonban együtt élek Anaméval, így nemcsak a kurzusokon vagy megbeszéléseken találkozom vele, hanem látom az életét a mindennapokban, és így még jobban megismertem. Erről a közös életről is szeretnék majd részletesen beszámolni.

De most visszatérek, jöjjön először az Anamé Program előtti életem. Hogy honnan indultam, és milyen mintákat, félelmeket hoztam magammal. A csakrák szintjén szeretném bemutatni, hogy milyen életutat jártam be. Hoppá! De még mielőtt továbbmegyünk, engedd meg, hogy röviden elmagyarázzam, hogy mik is azok a csakrák, és hogy miért meghatározóak az életünkben. 

Ha még nem találkoztál velük és nem tudod, mit is jelentenek pontosan, akkor nagyon röviden és érthetően: a testünket a benne áramló energia tartja fenn, mozgatja, regenerálja. Ez az energia az ún. energiavezetékeken keresztül áramlik a testben. Ezeknek a vezetékeknek a találkozási pontját energiaközpontoknak, azaz csakráknak nevezzük. Mindannyiunk testében a gerinc mentén, annak vonalában helyezkedik el a hét fő csakra: alulról felfelé haladva a gyökércsakra, szakrális csakra, köldökcsakra, szívcsakra, torokcsakra, a harmadik szem és a koronacsakra. Ezek az energiaközpontok, ahogy lefedik a teljes testünket, úgy fedik le az egész életünket is. Ha részletesen is szeretnél erről olvasni, akkor javaslom Neked Balázs Valéria Anamé Csakra Program című könyvét. És most már mehetünk is tovább. 

Föld, Föld jelentkezz! Itt Mária! Érkezem! 

Családi háttér: GYÖKÉRCSAKRA

1960 nyara végén születtem egy Tolna megyei községben. Egy kis, zárt világba érkeztem. A jóga és a csakra ismeretlen fogalmak voltak abban az időben egy vidéki kisközségben. Szüleim akkor idősnek számítottak. Anyukám 41, apukám 54, a bátyám 13 éves volt.

Édesapám iparosként a családi házban kialakított műhelyben dolgozott. Édesanyám, hogy tudja ezt az életformát támogatni, otthon maradt mint háztartásbeli. Igazán boltba sem jártunk, mert volt egy nagy kertünk,állatokat tartottunk, szinte önellátók voltunk. Szüleim értékrendje a becsületesség, a tisztesség és a tisztelet volt.

Így éltek, így dolgoztak. A munka volt az életünk középpontjában. Ha a feladatot elvégeztük, akkor lehetett pihenni – ez volt a nézetük –, de mivel mindig volt feladat, az életük úgy múlt el, hogy soha nem utaztak: egyszer sem voltunk nyaralni. Ha az idősebb generációhoz tartozol, akkor lehet, hogy számodra is ismerős ez az életfelfogás.

Tudtad-e, hogy a munka is a gyökércsakrához tartozó életterület? Ide tartozik még a pénzhez, a családhoz, az ételhez kapcsolódó viszonyunk is. A gyökércsakra felelős az anyagi és érzelmi biztonságunkért, és hogy otthon érezzük magunkat ebben a világban. Most már látom, hogy ez a szüleimnek mennyire fontos volt, és mint jó gyermek, ezt a mintát vittem tovább én is. 

Gyermekkoromból nem sok emlék, kép vagy érzés maradt meg. De amelyekre emlékszem, azok nagyon erősen élnek most is bennem.

Az első kép, amikor még egészen kicsi voltam – talán 2-3 éves. Hosszú, beüvegezett folyosónk volt, ami még ma is megvan és nagyon szép. Betettek egy rácsozott kiságyba, olyan magasságba, hogy ki tudjak látni az ablakon. Álltam és néztem az udvarban történő eseményeket. Figyeltem, ahogyan szüleim dolgoztak. Állandóan zúgtak az asztalosműhely gépei. Jöttek-mentek a megrendelők. A szüleim mindig nagyon elfoglaltak voltak. És ahogy figyeltem az udvarban zajló életet, az embereket, egy érzés volt bennem, ami most így fogalmazódik meg: nem értem, hogy mi folyik itt. Valami nincs a helyén... nem látják, hogy én is itt vagyok.

Tudattalanul, de itt indult el az az igényem, hogy meg akarom fejteni és érteni a világ működését. Az egész életem erre a kérdésre a válasz, de az igazi megértést az Anamé Program adta. Azzal, hogy mind a hét csakrát kitisztítjuk, azok jobb állapotba kerülnek a hozzájuk tartozó életterületekkel együtt. A csakrák tisztítása közben sok minden a felszínre kerül, tudatosodik, és megérkeznek a válaszok az addig érthetetlen helyzetekre. És nemcsak a válaszok, hanem a megoldás is megszületik... de erről is lesz még szó a későbbiekben. 

A vasárnapi istentiszteletek: KORONACSAKRA

A második kép a vasárnapokhoz kötődött. Imádtam a vasárnapot. Ilyenkor apukám és én szépen felöltöztünk – mert akkor még volt külön ünneplős ruha –, és elmentünk a nagymisére, ami délelőtt 10 órakor kezdődött. Soha nem értettem, amit a misét vezető pap mondott, de szerettem a templom magasztos, emelkedett hangulatát. Szívesen néztem hunyorogva a gyertyák fényeit. Szerettem a sok szép, friss virágot és a templom jellegzetes illatát. 

A mise után mindig elmentünk a község egyik presszójába. Itt apukám megivott egy pohár sört, én pedig egy krémest kaptam. Anyukám mindeközben megfőzte a vasárnapi ebédet, ami rendszerint húsleves volt, rántott hús és még valami sütemény: egy egyszerű piskóta vagy kalács. Örültem a vasárnapnak, mert ez volt számomra az ünnepnap. Emlékszem a hangulatára; teljesen eltért a hétköznapoktól, és én ezt nagyon szerettem.  

Fontos része volt az életünknek a vasárnapi istentisztelet. Mit gondolsz, melyik csakrához tartozik a kapcsolódásunk az Égiek felé? Igen, jól sejted, a koronacsakrához.

A harmadik dolog, amire emlékszem, hogy mindig nyughatatlan voltam. Babáim nem voltak, mert nem érdekeltek. Más játékom sem volt igazán, mert nem volt türelmem egyikhez sem, nem kötötte le semmi a figyelmemet tartósan. Emlékszem, anyukám aggódott, hogy mi lesz ebből a kislányból, mert nem tudtak leültetni, hogy valami tevékenységben vagy játékban elmélyedjek. Az utcán szerettem futkározni, biciklizni a szomszéd fiúkkal. A górékat és a padlásokat felfedezni. Naponta többször megmásztuk az orosz lakatanyakert fáit.

Sok időt töltöttem otthon, mert sem az óvodában, sem az iskolában nem vettek fel napközibe, mert anyukám otthon volt, illetve ért még egy hátrányos megkülönböztetés: apukám iparos volt. Ez a 60-as, 70-es években egyáltalán nem számított előnynek.

Gyakran kaptunk adóellenőrzést, és emlékszem szüleim beszélgetésére, hogy mindig féltek a büntetéstől, ami nem volt alaptalan, mivel pénzbüntetés formájában ez többször be is következett. Itt újra előbukkan egy gyökércsakrához tartozó terület, a pénz.

A másik félelem, ami uralta a családot, az Istentől való félelem. Vallásosak voltak a szüleim, de nem a szerető, támogató istenkép volt a szívükben, hanem a büntető, haragos. Ismered esetleg ezt a világképet a saját életedből? Ha igen, akkor van egy jó hírem. Ha a szív- és a koronacsakra egyensúlyba kerül, akkor megtalálod az igazságot Istennel kapcsolatban is.

Azért írom le ilyen részletesen a fentieket, mert eléggé zavarodott voltam világkép szempontjából. Ez később a segítségemre volt abban, hogy elkezdjek keresni. Meg akartam érteni, hogy miért működöm úgy, ahogy. Hogy miért vagyok boldogtalan és elégedetlen, holott a külső körülményeket tekintve nem kellene. És ennek a keresésnek köszönhetem, hogy megtaláltam az Anamé Programot és Anamét... de nem akarok előreszaladni.

Zárt, fegyelmezett világban nőttem fel, ahol a munka köré épült minden. Félelem az Istentől, a hatóságoktól, a hibáktól. Megfelelni lehetőleg mindenkinek, ugyanakkor becsületesnek és tisztességesnek maradni. Az érzelmekkel nem sokat foglalkozni, mert az gyengeség. Maradjunk erősek, végezzük el a feladatunkat, ilyen az élet. Ezeket a mintákat hoztam magammal a családból.

Valahol legbelül mindig éreztem, hogy ebben a világban valami nincs a helyén. Gyerekként nem értettem a szüleimet. Miért dolgoznak ennyit? Miért nem vagyunk többet együtt? Miért nem beszélgetünk egymással? 

Igaz, fizikailag mindent megkaptam. Volt finom étel, ruháim, szép házban éltünk. De mindig volt egy olyan érzésem, hogy nem veszik észre, hogy én is itt vagyok. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, de most már tudom, hogy a lelki oldal hiányzott. A szeretetet kerestem, ami nemcsak a fizikai szintű ellátásban mutatkozik meg, hanem a lelkiségben, szellemiségben is.

Ugyanakkor nagyon hálás vagyok a szüleimnek. Csodálatos emberek és mindent megtettek értem. Szívből szeretem őket, és hálásan köszönöm, amit kaptam tőlük, és amit tanítottak nekem tisztességről, becsületességről, őszinteségről és munkaszeretetről

Iskolák: HARMADIK SZEM

Nekem az iskola és a tanulás rémálom volt. Minden nap rettegve mentem az iskolába és az járt a fejemben, hogy csak a mai napon legyek valahogy túl. Ez abból adódott, hogy nem tudtam leülni tanulni. Olyan nagy türelmetlenség volt bennem, hogy sokszor még a leckét végigolvasni is szenvedés volt. A figyelmem állandóan elkalandozott. Nehezen ment az írás, az olvasás – vicces, most pedig blogot írok –, gyenge volt a helyesírásom. Rám lett akasztva a figyelmetlen címke. Pedig nagyon szerettem volna figyelmes lenni. Úgy éreztem, hogy megteszem a tőlem telhető legtöbbet. Most már tudom, hogy a csakrák szintjén a harmadik szem területéhez tartozik ez a kibillentség.

Amikor felelni kellett vagy dolgozatot írni, az izgalomtól még azt is elfelejtettem, amit korábban tudtam. Ugyanakkor kitartó voltam, és mivel a barátnőimtől nem akartam lemaradni, ezért mentem mindenhova, ahova ők is. Zene, szolfézs, torna, pingpong, nyelvtanulás, de sehol nem értem el jelentősebb sikereket. Mindig úgy gondoltam magamra, mint egy szürke kisegérre, aki jelentéktelen, akit senki nem vesz észre. Bezzeg a többiek… szebbek, okosabbak, menőbbek nálam.

A szüleimtől sokat hallottam, hogy „tanulj lányom, hogy könnyebb sorod legyen, mint nekünk, ne kelljen annyit dolgoznod”.  Nálunk a családban a tanulás azt jelentette, hogy könnyebb lesz az élet. Ezt én is szerettem volna, és nem volt kérdés, hogy megszerzek egy felsőfokú végzettséget. A főiskolán gyógytornászi diplomát szereztem. Az iskolákban egyértelműen a materialista világnézetet tanították, így az istenfélő helyett a materialista gondolkodás vette át az irányítást az életemben.

Csak az anyag létezik, az ember uralja a világot. Az életem rajtam múlik. Rövid ideig megéltem ennek a hozzáállásnak a felszabadító erejét. Az idő előrehaladtával azonban egyre súlyosabb és beszorítóbb lett ez a világkép. De erről is lesz még szó később. 

Párkapcsolat: SZAKRÁLIS CSAKRA

A főiskolán gyógytornászi végzettséget szereztem, és elkezdtem az önálló életem, ami azt jelentette, hogy a főiskola után rögtön férjhez mentem. Még semmit nem tudtam az életről, nem tapasztaltam meg magamat benne. De mivel mások is így csinálták, gondoltam, hogy akkor biztosan ez a helyes. Megtörtént az esküvő, elhelyezkedtem az első munkahelyemen, és a férjemmel elkezdtük a közös életünket, ami 19 évig tartott.

Voltak közös terveink, mint minden fiatal párnak. Legyen egy saját lakásunk, rendezzük be, vegyük meg az első autónkat, és jöhet a gyermek. Jó lenne egy ház; megépítettük. Új autó, menjünk nyaralni, indítsuk el a saját családi vállalkozást. A gyerek kapja meg a lehető legjobb iskolákat (ha akarja, ha nem), aztán új autó, bővítsük a vállalkozást... és 40 éves lettem.

Anyagilag mindenem megvolt, de nem voltam boldog. Nem értettem. Magamat hibáztattam, hogy milyen elégedetlen vagyok. Igaz, egy dolgot nagyon szerettem: a gyógytornászi munkámat. Kórházban és rendelőintézetben dolgoztam. Esténként aerobik órákat és „asszonytornákat” tartottam.

Szívesen foglalkoztam az emberekkel. Fontos volt számomra, hogy segítsek, adjak, törődjek másokkal. Nagyon szerettem mozogni, tornázni, gyakorlatokat kitalálni és végezni. Akkor már hallottam a jóga létezéséről, de még nem volt meg az érdeklődésem a jógatanfolyamok és a csakratisztítás iránt. 

Tehát 40 éves lettem, és ismét úgy éreztem magam, mint az a kislány annak idején. Hogy mindenem megvan, oké, de valami nincs rendben, valami hiányzik. Férjemmel mindent megteremtettünk anyagilag, de a lelkiség, a szellemiség megint hiányzott. Minden csak az anyag körül mozgott. Szép, jó, de kevés. Közben megérkeztek az életembe olyan információk, könyvek, kurzusok, amelyek elkezdték felnyitni a szemem, hogy az anyagon túl is van valami.

Először nagyon jó volt az érzelmeimet felfedezni. Tudatosítani, hogy vannak. Nem kell őket elnyomni. Végtelenül izgalmas volt számomra ez a felfedezőút. Rengeteg tréningen vettem részt. Szinte függő lettem, és elindultam a belső úton. Sokkal élőbbnek éreztem magamat. Mivel férjem nem tartott velem, sőt, nem is értette, amit csinálok, szétváltak az útjaink.

Én innentől kezdve megállíthatatlanul kerestem minden lehetőséget, amivel fejlődhetek, többet megtudhatok magamról, a világról. Meg akartam érteni, hogy miért érzem magam boldogtalannak, miért vagyok elégedetlen, miért félek ennyire mindentől, és meg akartam érteni a világ működését. 

Felébredt bennem az a gyerekkori érzés, hogy valami nincs rendben ebben a világban, illetve valamilyen hiányérzet, de akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy micsoda. De ez egy erős belső hívást jelentett a tanuláshoz, a fejlődéshez.

Minden könyvet megvettem, amiről úgy gondoltam, hogy segít megismerni magamat, másokat és a világ működését. Nagyon érdekelt az emberi kapcsolatok témája. Rengeteget olvastam ezoterikus, spirituális és személyiségfejlesztő könyveket.  

Majd ismét következett egy párkapcsolat, amelyben ugyanazok a minták ismétlődtek. Csodálatos anyagi körülményeket teremtettünk együtt. Szép lakás Pesten, telek Budán, új autó, nagy utazások a világban. Egyszóval jól éltünk. 

Mindenünk megvolt; egy reggel mégis arra ébredtem fel, hogy ugyanabban a helyzetben és párkapcsolatban vagyok, ahonnan évekkel ezelőtt eljöttem. Nem értettem. Mindenem megvan, szuper körülmények között élek, szinte minden célom, elképzelésem teljesült, és nem érzem jól magamat a bőrömben. 

Valami hiányzott. Boldogtalannak éreztem magamat. Ismét magamat hibáztattam, hogy nekem semmi sem jó. Én örök elégedetlen vagyok. Voltál már hasonló élethelyzetben?

Akkor még nem tudtam, hogy ezek az ismétlődő minták a csakrák szintjén tárolódnak bennünk, és azok tisztításával (de nem megnyitásával!) leoldhatók, hogy kiszabadulhassunk az irányításuk alól. 

Szóval, az ismerős érzés újra felbukkant. Anyagilag mindenem megvan, de hiányzik valami, ami az anyagon túl van. Valami mélyebb kapcsolódást kerestem. Lelkiséget, szellemiséget az életemben, a kapcsolataimban. Ez a bennem lévő nyughatatlanság és az igazság megismerésének vágya továbbra is dolgozott bennem, és hajtott újabb megtapasztalások felé.

Ugrás a mélyvízbe, avagy MILYEN AZ ÉLET EGYEDÜL?

Tehát vettem egy nagy levegőt, és kiléptem a második párkapcsolatból és annak a biztonságából, jólétéből. Valami belül nagyon hajtott, hogy ki kell próbálnom magamat. Meg kell ismernem, hogy ki vagyok valójában, amikor egyedül kell helytállnom az életben.

Sosem éltem addig még egyedül. A családi védőháló után a párkapcsolatok biztonságát választottam. Rá kellett jönnöm, hogy mindig féltem az egyedülléttől, a magánytól. Mindig kerestem a biztonságot. De csak kívül, a párkapcsolatokban, illetve az anyagiak terén. 

48 évesen elindultam a nagy kalandra. Egyedül, már nem annyira fiatal nőként, valamennyi anyagi tartalékkal beleálltam az életbe. Azt gondoltam, hogy jöjjön, ami jönni akar. Egyedül hozok döntéseket, egyedül élek meg helyzeteket, és felvállalom a felelősséget az életem minden területén. Meg akarom tudni és tapasztalni, hogy ki vagyok valójában.

Megéreztem, hogy nem lehet tovább bujkálni. Ha a félelmekre hallgatok és benne maradok a biztonságos, de boldogtalan kapcsolatokban, helyzetekben, hamarosan megbetegszem és meghalok. Egészségesnek tudtam magam, de már jelzések mutatkoztak a testemben ciszta és mióma formájában. 

Elköltöztem. Gyógytornászként az egészségügyben már nem akartam elhelyezkedni. Olyan pénzkereseti lehetőséget kerestem, amit szívesen végzek. A ruhákat mindig imádtam. Jó ötletnek tűnt, hogy társuljak egy divattervezővel. Élveztem a közös munkát, de anyagilag veszteséges lett, így ez a vállalkozás megszűnt. Ebben az időszakban sokat tanultam magamról. 

Egy-két pénzügyi befektetésem szintén veszteséggel zárult. Így lassan, de biztosan elkezdett fogyni az anyagi tartalékom. Ez az időszak segített, hogy megtudjam, milyen a viszonyom a pénzhez, és a felszínre kerültek az anyagiakkal kapcsolatos félelmeim.

Közben volt egy komoly balesetem, amelyben az autóm alaposan összetört. Sokat fizettem, hogy helyrehozzák. Majd ahogy hazavittem a javítás után, másnap reggelre ellopták. És ez volt az a pont, amikor azt mondtam, nem tudok többet tenni. Akkor valami elengedődött bennem, ami állandóan a kontrollt akarta fenntartani. Elhitetve azt az illúziót, hogy én irányítok.

Elmúltam 50 éves. A testvéremtől kölcsönkért lakásban éltem, nem volt bevételem, nem volt munkám, a tartalékaim kifogytak. Nem rendelkeztem olyan tudással, amit a világ értékel, legalábbis akkor így gondoltam. Egyedül éltem, és egyedül is éreztem magam. A létbizonytalanság összes félelmét átéltem. Nem tudtam, hogyan tovább; csak egyet tudtam, hogy vissza már nem megyek.

2011. január közepén jártunk, és ebben a kilátástalan helyzetben egy kedves ismerősömtől e-mail érkezett. Ez állt benne: „Nézd meg az Anamé Kundalini Jógát, nekem sokat segített. Hátha neked is segít.”

Megnéztem az órarendet, és másnap reggel már ott voltam az első jógaórán a budapesti jógastúdióban. Ahogy beléptem a jógastúdióba, tudtam, hogy hazaérkeztem. És tudtam, hogy ezen az úton haladva megkapom a válaszokat és mindazt, amit egész életemben kerestem. AZON A NAPON INDULT EL AZ ÉLETEM ANAMÉVAL. 

Ezeket nem azért írtam le magamról, hogy bárki is sajnáljon. Én sem sajnálom magamat. Nagyon hálás vagyok ezekért a tapasztalásokért. Rengeteget tanultam, fejlődtem ebben az időszakban. Hálás vagyok minden szereplőnek. Mindenki csodálatos ember. Hálás vagyok minden helyzetért, veszteségért és kihívásért. Most már tudom, hogy ezek az élethelyzetek, megélések és emberek is abban segítettek, hogy eljussak oda, ahol most vagyok.

Azért írtam le ilyen részletesen, hátha valaki más is hasonló helyzeteket élt, él meg. Vagy lehet, hogy sokkal nehezebbet, és még nem adta fel. És szeretne boldog lenni az életben. Megtalálni a saját helyét a világban. Értelmes munkát végezni és anyagi biztonságban lenni. A félelmeket meghaladni. 50 év felett is élni és élvezni az életet. Az ő számukra szeretnék a saját tapasztalataimon keresztül megoldást mutatni.

Ilyen életút után érkeztem meg az Anamé Programhoz. Zavarodott voltam, féltem mindentől. Nem éreztem otthon magam a világban. Rengeteg könyvet elolvastam, tele volt a fejem mások gondolataival. Sok önismereti tréning volt a hátam mögött. Ezek valamelyest segítettek, de az igazi átütő változást nem hozták meg az életemben. Mindig abban bíztam, hogy majd a következő könyv vagy tréning végre megadja a választ.

Az első órám az Anamé Programban 

Fantasztikus volt. Nem újabb tudást kellet elsajátítani, vagy újabb technikát megtanulni. Úgy érkeztem az első órára, hogy a jógáról előtte nem sok ismeretem vagy tapasztalatom volt. A kundalini jógáról egyáltalán nem hallottam. Nem tudtam, mit jelent a csakratisztítás vagy a jógalégzés. 

A testtel foglalkoztunk, a légzésre figyeltünk. Azt tapasztaltam, hogy az Anamé Program jóga gyakorlatai egyszerűek, és a kezdők számára is könnyen elvégezhetők. Ugyanakkor nagyon hatásosnak és biztonságosnak éreztem már az első alkalmat is. Innentől kezdve nem volt olyan jógaóra vagy kurzus, amin ne lettem volna ott.

Elindult életem legnagyobb utazása, de ez nem a külvilágról szólt, hanem az Anamé Program jóga gyakorlataival elindultam a belső világom felé, és elindult az igazi tudás megszerzése. Ez a tudás saját tapasztalatból és megélésből fakadt, nem pedig könyvekből. Az életem során feltett kérdésekre magamban kezdtem megtalálni válaszokat. Vélemény, világkép helyett valami elkezdett teljesen átalakulni, átíródni, és egy egészen új világ nyílt ki a számomra.

A következő blogbejegyzéstől kezdve részletesen leírom, hogy hogyan alakult át és fiatalodott a testem, hogyan fogytam le 10 kilót, és hogy milyen egyéb, a mai napig tartó változások indultak el az első Anamé csoportos órától kezdve a gyakorlásnak és a csakratisztító karkötőkhöz hasonló energetizált Anamé eszközöknek a hatására. Tarts velem!